Ma délelőtt még úgy álltak a dolgok, hogy törlöm a blogom. Azonban egy kedves levélnek, és saját magam (ritkán sikeres) lenyugtatásának hála, nem adom fel. Egyáltalán mi késztetett arra, hogy töröljem az egészet egy bejegyzés után? Konkrétan figyelmeztettek arra, hogy ha a rosszakaróim (amiből elég sok van) rátalálnak az írásaimra, minden egyes mondatot ki fognak parodizálni, megkeserítve ezzel a mindennapjaimat. Tudniillik, elég sok tahó ismerősöm van, és elég sokan akarják, hogy elbukjak, hiába mondom magamnak, hogy ne foglalkozzak velük, nem ilyen egyszerű. Pedig már úgy megörültem, hogy a felém irányuló ellenszenv lecsendesedett. Kicsit unom már ezeket az engem körülvevő pletykákat. Minek kell ennyit beszélni rólam? Mióta lettem ilyen felkapott? Nem vagyok én ennyire érdekes beszédtéma vagy személyiség. Néha már tényleg úgy érzem magam, mint valami rossz celeb. Szinte minden mozdulatomat figyelik, arra várva, hogy mikor tudnak kigúnyolni vagy belémkötni. Éhesek a szenzációra, majd miután megkapták a napi híradagjukat, kitárgyalják, és elítélik az állítólagos történéseket.  Mindezzel nem lenne annyira baj, ha nem követné mindenki az idióta embereket és harapna rá a friss, szaftos sztorikra/témákra. A másik dolog, hogy az emberek rémesen komolyan vesznek mindent. Hiába posztolják tele a facebookjukat lazábbnál lazább műidézetekkel, úgy reagálnak minden kétes eredetű infóra, mintha törvénybe lenne írva. Tisztára mind egy béna gossip girl-utánzat a valóéletben.

Viszont nekem sem kéne magamra vennem ezeket a hülyeségeket. Olyannyira komolytalan ez az egész műsor, nem kéne ennyit rágódnom rajta. Csak ha belegondolok, annyira degradáló és megalázó, ahogy az embernek át kell küzdenije magát a szóbeszédeken. Arról már hadd ne beszéljek, hogy manapság mennyire ügyelni kell arra, mi hagyja el a szánkat, mert különben azt még visszahalljuk a leghálátlanabb helyeken.

Az emberek irigyek, kegyetlenek és szenzáció-vadászok.

Itt vagyunk...a legelején. Hmm, mit is írjak? Nem készültem semmi nagyszabásúval, kifejezővel vagy megkapóval. Inkább kezdem azzal, miért is fogtam blogírásba. Régóta meg akartam osztani a gondolataimat (és a furaságom), másokkal, őszintén írni, kötöttségek és szabályok nélkül, tehát úgy gondoltam itt az ideje mindennek. Bár nem szándékozom megosztani minden sötét titkomat a "nagyközönséggel", de a blog amolyan Olivér: exposed stílusban fog íródni. Szeretnék végre nyílt kártyákkal játszani, és megmutatni legalább egy részét annak, milyen is vagyok valójában, ha már ez általában a mindennapokban nem igazán sikerül. Kicsit alter, kicsit kommersz, utálatos nem, de szarkasztikus mindenképpen, követve a hullámvasútszerű egyszer-fent-egyszer-lent pillanataimat, 100 % én. Próbálok persze a normalitás határai között maradni, ami tőlem kevés erőfeszítést azért igényel. (Kezdek kifogyni a szavakból...)

Lehet, sőt biztos, hogy le kéne írnom még valamit, de mint a ZMG "szorgalmas" tanulója, nincs sok energiám, mostanra már teljesen el is fogyott, így már csak nézek ki a fejemből. Mindegy, holnap [biztosan] valami nagyon jóval fogok előrukkolni, révén délután még baromi izgatott és ötlettel teli voltam. Na, oké, azt hiszem most ennyi.

Ja még egy ajándék szám, csak mert imádom, és minden estéhez iszonyat jól illik: